Indiában dhóbínak hívják a mosóembereket. Egy napon az egyik dóbhí szokás szerint feltornyozta az összes mosnivalóját a szamarai hátára, és elindult velük a folyóhoz, hogy munkához lásson. Útközben látta, amint egy vadász lelőtt egy nőstényoroszlánt, lenyúzta a bőrét, aztán elment. A dóbhí észrevette, hogy terhes volt az oroszlán. Megmentette hát a kölykét, és felnevelte.

Amikor elég nagy volt már az oroszlánkölyök, a dóbhí engedte, hogy a szamaraival szaladgáljon és játsszon. Egy idő után elkezdte felmálházni a fiatal oroszlánt mosnivalóval, hogy a szamarakkal együtt levigye a folyóhoz. Így hát az oroszlán úgy nőtt fel, hogy szennyest szállított a hátán, és úgy bántak vele, mint a szamarakkal.
Egy napon egy éhes oroszlán jött ki a dzsungelből, és meglátta a folyóparton legelésző szamárcsapatot. Az oroszlánok szeretik a szamárhúst. A szamarak között azonban megpillantott egy ifjú oroszlánt, aki a füvet legelte. A vadászó oroszlán nem hitt a szemének.

Előugrott, és szembenézett a fiatal oroszlánnal, hogy megkérdezze, mi baja van. Az viszont a szamarakkal együtt nagy ijedten elrohant, hogy elbújjon a bokrok között.
Végül a nagy oroszlán elkapta a kisebbet, aki kínjában sírva fakadt, és felkiáltott:
- Ó, kérlek, Oroszlán úr, ne egyél meg! Hadd menjek vissza szamártestvéreimhez!
A nagy oroszlán így válaszolt:
- Miről beszélsz? Te oroszlán vagy!
- Ó, nem, uram. Én szamár vagyok. Kérlek, engedj el!
Ekkor a nagy oroszlán nyakon csípte a kisebbet,
és levonszolta a folyóhoz.
- Nézz csak a vízbe! Látod az arcunkat? - Igen! - felelte a fiatal. - Ugyanolyan. - Akkor most nyisd ki a szád, és ordíts!
A fiatal oroszlán pedig kinyitotta a száját, és
oroszlánüvöltést hallatott.