Egy nyugodt pillanatban merüljön alá fényes belső világába. Képzeljen maga elé egy tükröt, és nézzen bele. Lássa saját magát, a testét. Ki az, aki látja ezt a testet, és ezt kérdezi: ez az én testem? Aki ezt kérdezi, az én magam vagyok. Én tehát nem vagyok azonos a testemmel. Én az vagyok, aki használja ezt a testet, aki birtokolja ezt a testet.

Most megfigyelem a gondolataimat. Ezek az én gondolataim, én tehát nem vagyok azonos a gondolataimmal. Nem vagyok azonos az értelmemmel, aki gondolkodik - én a gondolkodó vagyok. Amint abbahagyom a gondolkodást, csend uralkodik a fejemben. Azt akarom, hogy gondolataim lecsendesedjenek - csak vagyok. Felismerem, hogy én határozom meg, akarok -e gondolkodni vagy sem, és azt is, hogy min és mikor gondolkodom.

Most az érzéseimre irányítom a figyelmemet. Belátom, hogy az érzéseim is hozzám tartoznak, de nem vagyok azonos velük. Érzem az érzéseimet, tudatosan átélem őket, de én döntöm el, melyiket engedem az útjára, melyiken akarok változtatni. Én irányítom őket, és én határozom meg a kedélyállapotomat. Az vagyok, aki van.

Most tudatosítom magamban a tudatalattimat, vagyis felismerem, hogy rendelkezem vele. Amint ráirányítom a figyelmemet, felismerem, milyen sok hatás, viselkedésminta, benyomás és tapasztalat befolyásolja az életem. Valódi önmagamnak azonban nincs semmi köze ezekhez. Az vagyok, aki eldönti, azonosulok-e (hibás) elképzeléseimmel, elfogadom vagy megváltoztatom őket. Az vagyok, aki a már belém rögzült programokat megtartja, kitörli vagy megváltoztatja, de sem a programmal, sem pedig a tudatalattimmal nem vagyok azonos. Az vagyok, aki mindezt meghatározza, aki van.

Most újra megnézem a testem, és felismerem, hogy bár a testem megbetegedhet, én nem. A tudatomban keletkező diszharmónia testi betegségekben ölt formát. Én azonban vagyok, és nem leszek sem beteg, sem öreg, sőt meghalni sem tudok. Egészséges vagyok, erős és eleven - vagyok.

Tudatosítom magamban a stresszt, és felismerem, hogy csak akkor lehetek stresszes, ha nem önmagam vagyok, illetve ha nem önmagam cselekszik, hanem az értelem, ami mindig túl sokat akar egyszerre. Amint rálelek belső harmóniámra, és a létből kiindulva cselekszem, a stressz is elkerül. Ebből az álláspontból tekintek cselekedeteimre. A valódi öntudat állapotában felismerem, mit kell tennem, és mindig a megfelelő pillanatban, a megfelelő módon cselekszem. A megélt időhöz és a munkaidőhöz való viszonyomat is megvizsgálom, és belátom, hogy ha az értelem irányítja az életem, aránytalanul sok erőre van szükségem, és csak kis eredményeket érek el. Az öntudat állapotában a dolgok a saját útjukon haladnak, és minden magától történik - a siker is.

Most megvizsgálom a személyiségemet, és felismerem, hogy az csak programjaim, viselkedésmintáim és az ezekből keletkezett tulajdonságaim eredményeként született. Én nem vagyok azonos a személyiségemmel, hiszen bármikor megváltoztathatom a tulajdonságaimat: kitörölhetem azokat a programokat, amelyek nem tetszenek, és újakkal helyettesíthetem őket. Az vagyok, aki eldönti, változtat-e mindezen.

Most önértékelésemre irányítom a figyelmemet, és felteszem magamnak a kérdést, hogy tudatában vagyok-e önmagamnak. Csak úgy tekintek magamra, mint "kis énemre", vagy személyiségemre, vagy valóban tudatában vagyok saját magamnak? Megpróbálok a fal mögé nézni, megszabadulok a látszattól, és érzem valódi lényemet, érzem, ki vagyok valójában.

Az vagyok, aki van. Tisztában vagyok azzal, hogy vagyok, és önmagamként élek, akként az emberként, aki valójában vagyok. A hétköznapokban is önmagamként, egy időtlen létezőként élem meg magam. Átélem, ahogyan beosztom az időmet, ahogyan kezdem a napot, ahogyan dolgozom, és ahogyan időt szánok a nyugalomra, a csendre, a szemlélődésre, az ötletekre. Felismerem kortalanságomat - vagyok, voltam, és mindig is leszek. Egy tulajdonságoktól mentes létező vagyok, ugyanakkor minden tulajdonság bennem van, és arra vár, hogy tudatomra ébredjek, és átvegyem az örökségem. Akként az emberként, aki valójában vagyok: önmagamként!

Forrás: Kurt Tepperwein