Réges-régen volt egy nagy birodalom, amelyben egy Agram nevű császár uralkodott. Sikeresen hódított meg nagy területeket a szárazföldön és a tengereken. A kormányzói és a hadserege segítségével kiépítette a birodalma és népe irányítását. Nagy tekintélye volt és kemény kézzel kormányzott, néha erôszakkal is. Nem tűrte el a bírálatot az embereitôl. Akik nem szolgálták mindenben hűségesen, az életükkel játszottak. Gazdagon és fényesen virágzott Agram királysága, minden szomszédja irigyelte. Egy nap Agram vadászni indult a közeli tanácsadóival. Tapasztalt vadász volt most mégis leesett a lováról, és szerencsétlenül eltörte a jobb lábát. Hetekig ágyban kellett feküdnie, mielôtt újra teljesen talpra állhatott, és mankóval járni tudott. Nagyon boldogtalan volt, mert soha többé nem tudott úgy járni, mint azelôtt. A császár lelkének kibírhatatlan volt ez a nyomorékság, és a birodalma összes orvosát, csontkovácsát magához hívatta, hogy segítsenek rajta. Azok mindent megpróbáltak, de nem tudták meggyógyítani. Hetekre, hónapokra elvesztette az életkedvét. Elhanyagolta a kormányzást. A kormánya aggódni kezdett, mert megingott a hatalmuk. Végül a kancellár összehívott egy udvari tanácskozást, ahol eldöntötték, hogy az udvar minden tagja, és azoknak minden embere mankóval kell, hogy járjon, hogy kifejezze együttérzését és hűségét a császár iránt. Minden kételkedôt azonnal eltávolítottak a tanácsosi körbôl. A mankóval járás lassan szokássá vált, és elterjedt az udvari családok körében, aztán az egész birodalomban. Pár év múlva a császár hozott is egy rendeletet, hogy a birodalom minden alattvalója köteles mankóval járni. Külön mankóügyi miniszter felelt a mankók gyártásáért és forgalmazásáért. Az egész birodalomban mankóipar és mankóbolthálózat jött létre, sôt mankó-tánciskolák alakultak. Minden évben egy napon az egész birodalom ünnepelte a varázslatos mankót, azon a napon, amelyiken Agram leesett a lováról. Ha nagy ritkán valaki megtagadta a mankóval való járást, azonnal kidobta az országból a Mozgásügyi Minisztérium rendôrsége. Minden generációt egyetemek és iskolák tanítottak gondosan a mankó helyes használatára. Agram halála után örökösei tovább folytatták a mankóval való járás nemes hagyományát. Művészi kivitelű mankók készültek kifinomult formákban, értékes anyagokból. Egy részüket múzeumokban tárolták. A mankóval járás olyan természetes lett a birodalomban, hogy senki el se tudta volna képzelni az életet mankók nélkül.
Ám egy napon, egy szegény családban, egy rendkívüli gyermek született. Kicsi korától kezdve igen érzékenynek és szabadlelkűnek bizonyult. Amikor pedig nagyobb lett, nem volt hajlandó megtanulni mankóval járni. Az sem zavarta, hogy más lesz, mint a többi gyerek. Szegény szülei persze féltek, és aggódtak a jövôje miatt, így mindent megpróbáltak, hogy rászoktassák a hagyományok szerinti járásra. De a fiú makacs volt. Persze, mindenáron el kellett titkolni a hivatalos szervektôl, hogy egy gyerek nem hajlandó mankóval járni, ami pedig a társadalom egyik alapszabálya. Ezért egy bölcstôl kértek tanácsot a szülei. Az pedig azonnal felismerte a gyermeket, a rég várt legendás szabadítót, aki majd meg fogja menteni a népét Agram és utódainak ostoba elfajzottságától. Azt javasolta a szülôknek, hogy rejtôzzenek el egy igen eldugott vidéken. Csak így tudják megmenteni a gyermekük életét. Azok nehéz szívvel, de követték a tanácsát. Átkeltek egy sivatagon, és egy majdnem teljesen lakatlan oázisba értek. A fiuk, Nemen, felnôtt, és megtanult mankók nélkül járni. Megtanította a szüleit is, meg a szomszédait, és mindenkit, aki megfordult az oázison. Nemen gyakran látott víziókat és álmokat, amelyek segítettek, hogy még tovább fejlessze és tökéletesítse a természetes járást. A természettel, az oázissal, az állatokkal való mély kapcsolata is növelte a biztonságérzetét és bátorságát, hogy folytassa tanulmányait. Mire Nemen felnôtt ember lett, már gyakorlottan és ügyesen járt mankó nélkül. A keresôk kis csoportja gyűlt össze körülötte. Mindannyian komolyan tanulni akartak, hogy megszabaduljanak a mankók terhétôl.
A Mozgásügyi Minisztérium titkosszolgálata hamarosan tudomást szerzett a bajkeverôrôl. Nemen és tanítványai bujdosásra kényszerültek. Szétszóródtak az egész birodalomban, és titkos iskolákat indítottak, ahol a saját két lábukon tanították járni az embereket. A rendôrség persze kutatott utánuk.
Képzeld csak el: a birodalom alattvalóinak milliói hirtelen elkezdenének mankó nélkül járni. A gyárak százait be kéne zárni. Munkások ezrei veszítenék el az állásukat. Az egész birodalomban számtalan cég csôdbe menne. Egész iparágak omlanának össze. A birodalom legnevesebb egyetemeinek mankókutató fakultásai elveszítenék az ösztöndíjukat. Az egész oktatási, vallási és társadalmi rendszer veszélybe kerülne. A kormány érthetô megfontolásokból úgy döntött, hogy megtartja ôsei hagyományát. A változás csak nyugtalanságot és súlyos kérdéseket teremtene az egész társadalom számára. Ráadásul a mankókban való hit olyan erôsen gyökeret vert a legtöbb emberben, hogy el sem tudták képzelni másképpen. És mégis, Nemen és tanítványai titokban tovább tanították a módszereiket, és életben tartották a reményt, hogy egy napon embertársaik szabadok lesznek a mankók terhétôl.