A gyermek csodálkozó szemmel nézi a világot. Lenyűgözi, elvarázsolja minden. A legapróbb dolognak is gyöngyöző kacajjal örül, mert számára az élet végeérhetetlen felfedezések sora.

A gyermek ártatlannak születik, s amíg nem tud semmit, nem is korlátozza semmi. Rácsodálkozik a világ dolgaira, és boldog tőlük. Ám ahogy felnő, és egyre többet tud, mindjobban eltávolodik a kezdeti teljességérzéstől. Erre persze szükség van: szert kell tennie a tudásra, a megkülönböztetés képességére, azután viszont tovább kell lépnie. Meg kell haladnia ezt a fázist, és átlépni a "boldog bolond" állapotába, újra gyermekké kell válnia. Meg kell haladni a tudást, amely lezár, bebörtönöz - újra meg kell tanulni megismerni a dolgokat tiszta tudatossággal, nyitott elmével. Újra rá kell találnunk a rácsodálkozás, a spontán öröm képességére, hogy átvegye a cinizmus és a reménytelenség szerepét, amely a felnőttek életét megkeseríti.

Egy feltörekvő előadóművész besétál egy ügynök irodájába, hogy ő épp munkát keres. Az ügynök végigméri:
– Mihez ért?
A művész egyetlen szó nélkül felemeli a karját, a levegőbe emelkedik, körberepüli az irodát, kiröppen az ablakon, át az utcán, aztán visszaszáll az irodába, és egy duplaszaltóval landol az íróasztal előtt.
– Jó-jó – mondja az ügynök. – Szóval tud madarat utánozni. És még?

Ez az okos emberek sorsa. Semmin sem lepődnek már meg. Még ha maga Isten áll előttük, akkor is csak annyit mondanak: „Jó-jó, te vagy Isten. Na és?”
Engedd el a tudást, felejtsd el, hogy okos vagy.

Nincs már meg bennem azaz ámulat, amellyel gyermekkoromban láttam a világot. Miért?
Ez mindenkivel megtörténik. Minél többet tudsz, annál kevésbé érzed a rácsodálkozás élményét. A szülők, az iskolák, az egyetemek, a társadalom… mind azt erőltetik, hogy tudást szerezz. Mind azon erőlködnek, hogy téged okítsanak. A belső világod annyira megtelik tudással, hogy az kiszorítja a rácsodálkozást; nem marad hely benned a csodálatnak. A gyermek csodálkozó szemmel nézi a világot. Lenyűgözi, elvarázsolja minden. A legapróbb dolognak is gyöngyöző kacajjal örül, mert számára az élet végeérhetetlen felfedezések sora.

Felnősz és tudást szerzel – a társadalom azt akarja, hogy okos legyél. A tudásra nagy szükség van, a tudás rendkívül hasznos. Az ámulat pedig veszélyes, mert aki rácsodálkozik a dolgokra, az jó eséllyel filozófus lesz, költő vagy misztikus, márpedig ez a három emberfajta semmi hasznára nincs a társadalomnak. A társadalomnak gépekre van szüksége, képzett robotokra – minél több tudást és képességet ad neked a társadalom, annál inkább automata gép válik belőled. És minél inkább elhiszed magadról, hogy sokat tudsz, annál kevesebb esélyed marad rácsodálkozni a dolgokra. Hogyan tudnál rácsodálkozni valamire, ha egyszer tudod és ismered?

Az embereket annyira lekötik az anyagi javak – a tárgyak, a javak, a tulajdon és azok haszna –, hogy már semmi sem lepi meg őket, semmi sem rázza fel őket annyira, hogy tudatosak legyenek. Alvajárókként élik az életet. A rózsabokor ontja a virágot, ők észre sem veszik – vakon járnak-kelnek. A madarak csiviteléssel ébresztik a napot, ők meg sem hallják – süketek a világra. Elvesztették minden érzékszervüket. Úgy eltompultak, hogy semmi fel nem rázza őket, hogy táncra perdüljenek, hogy dalra fakadjanak, hogy könnyű léptekkel szökelljenek. A főbűnös ebben a tudás.
Egy megértőbb világban is megkapod ugyanazt a tudást, csak egyúttal azt is megtanítják, hogyan őrizd meg magadban a rácsodálkozás képességét. Nem ölik ki belőled a költészetet a tudás súlyával. Egy valódi egyetemen csak az órák felében tanítanak hasznos tárgyakat, az idő másik felében látszólag haszontalan tantárgyakat oktatnak: költészetet, zenét, festészetet, táncot, meditációt, imádságokat. Vagy csak ücsörögnek egy fa árnyékában csendesen, nagy semmittevésben. Az iskolákban és egyetemeken az idő felét haszontalan tárgyaknak kellene szentelni, amelyeknek semmi gyakorlati hasznuk nincs, pusztán örömöt okoznak. Csak így lesznek teljes értékű emberek a világban.

A világ tele van gyakorlati tevékenységgel, az emberekből kiveszett a meditáció képessége, az imádságosság, a játék, a rácsodálkozás, a csillagok bámulása, a céltalan gyönyörködés a virágokban, az örömteli gitározás és éneklés. Ezek az emberek roppant szegények.

Szókratész tudja, hogy mi a szépség, mert a nem tudás állapotában él. Van tudás, amely nem tud, és van tudatlanság, amely tud. Légy úgy tudatlan, mint Szókratész, és egy gyökeresen új minőség jelenik meg az életedben: újra gyermek leszel, újjászületsz. A szemed újra rácsodálkozik a világra, körülötted minden csodás és meglepő lesz újra. Felröppen egy madár, és te repesel az örömtől. Annak a puszta öröme, hogy szárnyalni látod a madarat – mintha te magad kelnél szárnyra. Ahogy egy harmatcsepp legördül a lótusz szirmán, és a reggeli napfény apró szivárványt von köré, a pillanat eltölti a lelkedet… a harmatcsepp legördül a levélről, hogy eggyé olvadjon a végtelennel, eltűnjön a tó vizében – mintha te magad gördülnél alá, mintha te csöppennél bele az isteni létezés óceánjába.

Az ártatlanság és nem tudás pillanatában a megfigyelő és a megfigyelt jelenség közötti különbség eltűnik. Nem különülsz el többé attól, amit nézel, nem vagy más, mint amit éppen hallasz.

Forrás
Osho: Ártatlanság, tudás és csoda